22. rész- London- Partyarcok a fővárosban

Sziasztok!

Nagyon nagyon nagyon sajnálom, hogy eddig nem írtam, de igyekszem most a legjobbat nyújtani nektek. Köszönöm, hogy eddig is olvastatok, remélem, ez után sem fogjátok feladni! Jó olvasást nektek a 22. részhez, ami még mindig Londonban játszódik(ahol immár én is jártam :))! 

*Sofia szemszöge*

- Jó reggelt, kicsim!- nyomott egy puszit Ya Ou az arcomra.

- Mennyi az idő?- kérdeztem álmosan.

- 8:59. Ideje felébreszteni a többieket, nem?

- Uhh, tényleg...- ásítottam egy nagyot, és kipattantam az ágyból. Gyorsan magamra kaptam egy bő fehéres trikót és egy szaggatott farmersortot, egy pár bokazoknival és tornacipővel. Fogtam egy olyan dudát, amit a filmekben is szoktak ébresztésre használni szívatásképp, és már a másik szobában is voltunk. Megnyomtam a dudát, és elkiáltottam magam:
- Mindenki! Le a lépcsőn most azonnal! Vészhelyzet van! Siessetek!- mintha nagyon nagy baj lenne. Mindenki kómás fejjel felkapta a kezébe a papucsát, -és ki pólóban, ki alsónadrágban- rohantak lefelé a lépcsőn. Mikor leértek a lépcső aljára, Szikinek megjött az esze.
- Ha vészhelyzet van, akkor miért vannak itt lufik...? És mi ez az egész?- közben Ya Ou a hátuk mögött megszólalt:
- Ma egy éves a banda...
- Tényleg!- válaszolták kórusban, Benny kivételével...
- Tortaaaaaaaaaaa!- mondta Benny.
- Állj!- kiáltottam, mire mindenki megállt, mintha egy videóban megállítottuk volna a képet, és rám figyeltek.- Mindenki elmegy, és lezuhanyzik, felöltözik, és csak utána lesz torta, és buli. De még sok-sok meglepetésem van számotokra. Amíg ők elmentek fürdeni, én beszéltem Ya Ou-val, hogy a legnagyobb meglepetéshez még elő kell készülnöm, és addig a srácokat navigálja, ossza el a tortát, és mutassa meg nekik a kisebb meglepetéseket.
- És... Mi lesz az a nagy meglepetés?
- Az neked is meglepetés!- mondtam gúnyolódva, ő pedig felkapott a karjaiba, és megcsókolt, majd fejjel lefelé feltett a vállára, és úgy vitt ki az udvarra.
- Még mindig nem tudhatom?- kérdezte.
- Nem!- nevettem. Még egyszer megcsókolt.
- És most?
- Nem! Így semmit nem fogsz nálam elérni... Neeeeeee! Ne csikizz!
- Nem hagyom abba, amíg el nem mondod!- szorított magához egyik kezével, míg a másikkal csikizett.
- Oké... Te tudod.- ezzel beleharaptam a kezébe, és futottam a ház felé. De sajnos nem voltam elég gyors, mert az ajtó előtt utolért, és a kezemnél fogva visszarántott.
- Megharaptál?- kérdezte, én pedig lehajtottam a fejem. - Ezt még visszakapod...
- És hogyan?- nevettem ki.- Úgyis mindig én fogok győzni.
- Persze! Bizonyítsd be!
- Kezdd te!
- Úgyis én szeretlek jobban!
- Na persze... Te majom. -mondtam, és kiszabadulva a szorításából bementem a házba. Oli és Beni ekkor már jött lefelé a lépcsőn.

- Hát ti hol jártatok?- kérdezte Olivér.

- Cigizni.- mondtam egy random dolgot.

- Te cigizel? Ides kislyányom! Há' hogy vót' merszed?- kérdezte parasztosan.

- Nem cigizik... Hagyjad már... Csak beszélgettünk.- lépett be Ya Ou.

- Persze Főnök...- mondta Oli, miközben Benny a torta felé nyúlt tágra nyílt bociszemekkel.

- Ki engedte meg, hogy főnöknek nevezz?- lépett közelebb Ya Ou Bennyhez, és rácsapott a kezére.
- Bocs...
- Mennem kell- suttogtam, és az ajtó felé léptem. 

- Hova megy a kiscsaj?-kérdezte Oli felém biccentve, Ya Ou pedig válaszként hasba vágta, és karba tett kézzel mosolygott utánam. Én pedig becsuktam magam mögött a fehérre festett, faragott fa ajtót. Egy lélegzetet vettem a friss londoni levegőből. Mint minden nap, mikor iskolába indultam. Csak most nem arra vettem az irányt, hanem pont az ellenkező irányba, a Saint James parkba. Közben megejtettem néhány hívást. Pár percen belül már épült a színpad a parkban, készült a hangosítás, és mindenkinek a fülén telefon volt. Én mindent megbeszéltem a főnökkel, és a fényképezőgépemmel a kezemben lassan elindultam visszafelé a házba. De nem taxival, hanem gyalog, és fényképeztem... Bár jártam már erre eleget, de soha nem lehet megunni. Mikor hazaértem, Oli és Sziki az ajtóban felemeltek, és a vállukra ültettek, és úgy vittek a konyhaasztalhoz, ahol Benny még falatozott a tortából, Ya Ou pedig éppen befejezte, és felállt, hogy átadja a helyét nekem. Egymásra mosolyogtunk, és a fiúk letettek a székre. Benny épp a szájába tömött egy hatalmas falat tortát, és közben integetett nekem. A fiúk rögtön elém raktak egy szelet tortát, csak előbb még veszekedtek egy sort azon, hogy kinek a képét kapjam meg. Végül eldöntötték. Egy olyan képet kaptam, amin mindenki rajta volt. Megköszöntem, majd amíg megettem, elküldtem őket, hogy öltözzenek fel úgy, mintha fellépésre mennének, de ők nem mozdultak,  csak az asztal körül ültek, és bámultak. Ya Ou-t kivéve, mert neki nem jutott hely az asztalnál. Ő csak az ajtófélfának támaszkodott, és úgy nézett rám. De mikor meghallotta, mit mondtam, felment a szobába, és felöltözött úgy, ahogy kértem. Mikor befejeztem, a többiek követték. Elvittem őket a városban különböző helyekre, a London Eye-hoz, amire fel is szálltunk egy körre, a Big Benhez, és még sok más helyre, végül a Buckingham palotához, ahol épp őrségváltás volt, nekem pedig megszólalt a mobilom, hogy a parkban minden készen áll. Én pedig a csodálkozó fiúkat elrángattam a helyszínről, és a parkon keresztül a színpad háta mögötti rész felé igyekeztem. Egy cetlit nyomtam Ya Ou kezébe, amin a dallista volt.
- Ugye mindet tudjátok?- kérdeztem.
- Persze!
- Szuper! Jól néztek ki...- mondtam. Mikor már odaértünk a színpadhoz, a többiek még mindig csodálkoztak. Ya Ou pedig félrehívott.
- Te is jól nézel ki.- és megcsókolt.- Fogalmam sincs, hogy hogy hoztad ezt össze nekünk, de köszönjük!- mondta, és még egy csók után felrángatta a többieket a színpadra. És belekezdtek a bemutatkozásba, majd az első számba. Én a keverőpultnál segédkeztem, majd a személyes kedvencemnél kimentem a tomboló közönség sorai közé.

***

- Köszönjük, hogy itt lehetünk, és hogy eljöttetek! További szép napot mindenkinek!- zárták le a fiúk a koncertet angolul, és miután lejöttek a színpadról és ittak pár korty vizet, indulni akartak, de én utánuk szóltam.

- Fiúk! Miért akarjátok kihagyni az autogramosztást?

- Mert nincsenek rajon...?-kezdett bele a mondatba valamelyikőjük, de elakadt, mert mikor megfordult, látta, hogy egy egész tömeg gyűlt össze arra várva, hogy aláírást kapjanak a fiúktól. Mindenki nagyon örül, mikor sikerült megkaparintania egy aláírást, vagy egy közös fotót készítenie, esetleg egy ölelést vagy puszit szereznie. Én pedig kivártam a sorom. Az összes autogram kiosztása után a fiúknak mondtam, hogy taxizzanak haza, ameddig én Ya Ou-val elmegyek valahova. Szót fogadtak, én pedig Ya Ou-val elindultam sétálni. Egy ideig szótlanul sétáltunk, egymás kezét fogva a parkban. 

- Én kapok puszit vagy ölelést?- kérdeztem.
- Nem.- mondta.- Te százat kapsz!
- Pedig már el akartam menekülni, Mr.Tökéletes...
- Miért? Ilyen rossz vagyok?
- Igen...
- Akkor menj!
- Most miért vagy ilyen? Tudod, hogy szeretek veled lenni... Csak megijedtem, mikor azt mondtad, hogy nem...
- Sajnálom, szerelmem.
- Ne becézgess, nagyfiú, nem áll jól...
- Te is bántasz, látod?
- Igen, de nekem szabad, neked meg nem, mert fiúk nem bántanak lányokat!
- Megtanítasz angolul?
- Ez most hogy jött ide?
- Angliában vagyunk...
- És? Nem tudsz angolul? Ne már!
- De már...
- Megtanítalak, persze. Csak menjünk haza, mert kezdek fázni...
- Hey! Én itt vagyok neked! Maradjunk sötétedésig!
- Akkor csinálj valamit, mert tényleg kezdek fázni...
- Hát... A menő bőrdzsekimet nem tudom odaadni, mert nincs itt nálam, tehát nem lesz túl romantikus filmjelenet... De azért még átölelhetlek, ha gondolod...
- Ne dumálj annyit!- mondtam, mire átölelt, és együtt néztük a naplementét a Temze partján.
- Ugye soha nem engedsz el?
- Nem szeretnélek elengedni... Csak ha kényszerítesz rá.
- Nem foglak.
- Remélem is!- és egy puszit nyomott az arcomra.
- Már csak 99 van hátra.