21. rész- London- Éjjeli bagoly

Sziasztok!

Elnézést a sok késésért, de itt van az új rész! Jó pihenést és szép nyarat kívánok mindenkinek!

*Ya Ou szemszöge*

- Most bekötöm a szemed és elmegyünk valahova, jó?- kérdezte Sziki nevetve.

- Uuuu!! Mint a lányok a pizsipartikon! Jujjcii!- vettem lányosra a figurát, mire mindkettőnkből kitört a nevetés. Mikor a szobámban elmélkedtem, Sziki bekopogott és egy kendővel a kezében felém igyekezett.

- Na! Kicsit komolyabban, kérem!- ez volt az utolsó mondat, mikor még nem volt bekötve a szemem. 

- És tulajdonképpen hova is megyünk?- kérdeztem.

- Egy jó helyre!

- De akkor miért nem láthatom?- Ez a helyzet fura volt nekem. Ha egy jó helyre megyünk, akkor miért nem láthatom?

- Majd kiderül minden sorjában, csak vigyázz, mert lépcső következik, két fok, lefelé.- a lépcső után már csak egyenesen mentem, majd megálltam. Egy folyosón volta  m, annyi biztos, aztán Sziki kinyitott egy ajtót, ahova bevezetett. Csak remélni mertem, hogy nem egy szakadék széle, vagy beépített medence, mert ha belelök, akkor az biztos, hogy magammal rántom. Megálltam, kb. az ajtóban, vagy az ajtótól egy lépésnyire a szobában, mikor Sziki számolni kezdett visszafelé és éreztem a kezét a kendő csomóján.

- 3... 2... 1...- levette a szememről a kendőt, és mindenki ott volt, egyszerre kiáltották, hogy "meglepetés!". Meg is lepődtem. Egy kis terem, tele hangszerekkel. Hangszigetelt terem. 

- Álmodj még?- kérdezte Sofia. 

- Emlékszel, nem volt rég...-kezdtem is bele az első sorba, amint a kezembe került egy gitár. Minden egyes sort öröm volt elénekelni. Volt egy hangulata az egésznek. Nagyon jó egy együttesben játszani, mert azt érezheted, hogy tagja vagy valaminek. Valaminek, amiben jól érzed magad. És miközben jól érzed magad, például egy koncerten, a közönség is jól érzi magát. A dal végén átöleltem Sofiát. 

*Sofia szemszöge*

Pont egy ilyen ölelésre volt szükségem. Aztán még énekeltünk egy párat, majd mindenki elment a saját szobájába. Ya Ou-val mi még beszélgettünk, aztán ránéztem a telefonom képernyőjére. Holnap lesz a banda születésnapja! Ya Ou adott egy "jó éjt"-csókot egy "szép álmokat"-öleléssel, majd ő lefeküdt aludni. Én is úgy tettem, mintha aludnék. Mikor elaludt, csak néztem pár percig az arcát, és hogy milyen édes, mikor alszik. De aztán visszazökkentem a valóságba, előkerestem a tárcám és a kulcsom, majd a lehető leghalkabban elhagytam a szobát. Lábujjhegyen lementem a lépcsőn, és közben már megjelent az ötlet a díszítéshez. Elmentem az egyetlen 24 órában nyitva tartó mindenes boltba, miután a bejárati ajtón is hangtalanul távoztam. Ez a bolt az egyik kedvencem. Itt árulják a legkirályabb cuccokat egész Londonban.  Mielőtt beléptem volna, a nagy üvegkirakatból láttam, hogy Thomas, a tulajdonos fia éppen a pulton alszik. Az ajtót úgy próbáltam meg kinyitni, hogy ne szólaljon meg a csengő. Ez sikerült is, tehát odaléptem ahhoz a polchoz, ahol a szülinapi dudák vannak. Körbenéztem, egy vásárló sem volt már ilyen későn. Thomast én ébresztettem, a dudát a fülénél szólaltattam meg. Olyan szinten megijedt, hogy rögtön kihúzta magát, és még ki sem nyitotta a szemét, de már a legbonyolultabb ninja fogást mutatta be. 

- Állj! Ne mozdulj, mert leninjázlak!- sosem változik. Mikor kimondta ezt a mondatot, kinyitotta a szemét és rám nézett a mélykék szemével.- Sofia? Hát te itt vagy? De nem úgy volt, hogy...?

- De, csak még visszajöttünk a maradék cuccokért... Egyébként jó reggelt! -mondtam mosolyogva.

- Hány óra van, éjjeli bagoly?

- 3 perc múlva éjfél. Tudnál segíteni nekem?

- Persze! Mit szeretnél?

- Kéne úgy... 50-50 kék és fehér lufi, esetleg még fekete is... Nem, az nem, mert nem temetés lesz... 

- Tehát 50 kék lufi és 50 fehér.

- Pontosan. Kék és fehér szalagok, minden árnyalatban jöhetnek. Pár szülinapi sapka, és duda, úgy kb. 7-8.

- Oké. Még valami?

- Egy torta. Lerajzoltam, hogy hogy képzeltem el. És a tetejére ezek a képek, ha ráférnek. 

- Hmm. Jól néz ki. Hány gyertya? 

- Egy nagy. 

- Oké. Mikorra?- jegyzetelt tovább. 

- A torta jó lesz holnap dél körül, a többit elviszem most. Ja. És még szeretnék színes filceket, poharakat és tányérokat. 

- Oké. 5 perc és itt vagyok a cuccokkal.

- Várlak! - mondtam és a képeket nézegettem. Nagyon jó lesz ez a meglepetés.

- Parancsolj!- nyújtotta át. 

- Oh, és még valami!- mondtam, és láttam a fáradt arcát, ahogy rám nézett. Muszáj volt mosolyognom.

- Mi lenne az?- kérdezte unott fejjel. 

- Köszönöm!- és a nyakába ugrottam. Elköszöntem tőle és elindultam hazafelé. Az utakon most is rengetegen voltak. Épségben hazaértem, így el is kezdtem a díszítést. a lufikat felfújom, és a szalagokkal a lépcső korlátjára kötöttem őket. Néhány lufira mintákat rajzoltam a filcekkel, majd kerestem olyan kis díszítő zsákocskákat, amikben díszítő kavics van. ezekre a zsákokra is kötöttem lufikat, egyet az asztal közepére tettem, a többit pedig a lépcsőfokok szélére. A maradék lufikat és szalagokat először eltettem, de aztán eszembe jutott, hogy héliumos lufifújó továbbra is a rendelkezésemre áll, ezért felfújtam a lufikat, de mielőtt felengedtem volna őket a plafonra, szalagot kötöttem rájuk. Végül még maradt pár lufi, és egy kis szalag. Végignéztem magamon a tükörben, ami előtt mezítláb álltam. Rövid szaggatott farmernadrág, fehér melltartó, fehér, átlátszó anyagú trikóval.

Szőke hajam holland fonásban lógott, a bal vállamat érintve. Megvillantottam egy mosolyt a tükörben, és a mobilom után nyúltam. Ráírtam Benre, hátha fent van még. De nem volt fent, mert alszik. Ezután támadt egy ötletem. Felhívtam Ya Ou-t. Fel is vette. Álmosan, dühösen szólt bele:

- Mooondjad!

- Jó napot kívánok! Ya Ou Fenget keresem!-mondtam, játszva a hangommal.

- Én vagyok az, mondja már, mit akar!

- Uram. Úgy gondoltuk, Önnek, mint a ByTheWay oszlopos tagjának szólunk először, hogy a ByTheWay alkalmatlan a további működésre.

- Tessék? Ez azt jelenti, hogy kirúg minket? Nem mondhatja komolyan!-dühöngött.

- Így jár az, aki nem nézi meg, hogy ki hívja...-mondtam mosolyra húzva a számat. Hagytam neki egy kis időt, hogy megnézze, ki hívta.

- Sofia? Én azt hittem, alszol... Hol a francban vagy?

- Gyere le!-ezzel letettem a telefont. 

Ya Ou óvatosan jött le a lépcsőn, a lufikat figyelve. 

- Ez meg...? 

- Holnap, vagyis...-az órámra pillantottam.-ma van az együttesetek első szülinapja!

- Te ilyeneket honnan tudsz?-jött közelebb hozzám.

- A rajongók mindent tudnak.-feleltem egyszerűen, miközben hagytam, hogy a derekamra kulcsolja a kezét. Magához húzott és megcsókolt.

- És én mire kellek?- kérdezte.

- Fel kéne díszíteni az udvart is...

- Akkor menjünk!-mondta. 

A szalagokat a bokrokra dobáltuk, a lufikból pedig már csak egy maradt, ami nem durrant ki. Ezt is felfújtuk héliummal, és háromra elengedtük a szalagot, ami a lufira volt kötve. Pár másodpercig figyeltük a lufit a csillagos égen-legalábbis én. Ya Ou felkapott, és a medencébe dobott. Erre eszembe jutott valami. Kapálózni kezdtem, és mondtam, hogy nem tudok úszni. Ya Ou lekapta a pólóját, és utánam ugrott. Megfogott, majd megpróbált talpra állni. A víz a mellkasánál nem ért fentebb. 

- Sofia!?- nézett rám kérdőn.

- Tudok úszni, de végre te is vizes vagy!- mondtam egy mosoly kíséretében.

- A mosolyod gyönyörű, de most menekülj!- mondta, és a lábam után nyúlt a víz alatt. Elkapta a bokám, és visszahúzott magához. Magához szorított a derekamnál fogva.- Most megeszlek!- mondta, de nem egyszerűen. Ijesztővé vált az arca.

- Kérlek ne bánts!- kérleltem ijedtségemben.

- Egy ilyen gyönyörű lányt soha nem tudnék bántani.- közölte egy homlokpuszival.

20. rész- London- Álom vagy valós titok?

Sziasztok! 

Ma meghoztam a 20. részt, és nagyon örülök a rengeteg oldalmegjelenítésnek, és persze a 2 feliratkozónak! Az elkövetkezendő időben nem lesz túl sűrűn rész, hiszen tavaszi szünet után nekem is itt a vizsgaidőszak, és persze az év végi hajrá. Ezekhez nektek is sok sikert szeretnék kívánni! 

Ez a rész most kicsit rövidebb lett, de már is elkezdem a következőt, és remélem, hogy minél hamarabb egy hosszabb, jó minőségű résszel meg tudlak lepni benneteket!

*Sofia szemszöge*

- Ya Ou Feng, Ferenc!!

- Sofia Crew kisasszony, hallgatom!

- Naa! Ne viccelj! Szóval.- nézek rá komolyan.- Én mindig is arról álmodoztam, mióta Wayer lettem, hogy valamelyikőtök barátnője leszek.

- Akkor most itt az alkalom!- mondja.- Sofia Crew! Leszel a barátnőm?

- De Ya Ou! Ez nem ilyen egyszerű...

- Mi? Hogy teljesül az álmod? 

- Ez nem erről szól. Te a testvérem vagy! Vagy féltestvérem. Nem lehet. 

- De hát erről álmodoztál! És mióta ismerlek, én is. 

- És a korkülönbség?
- Istenem, Sofi! Csak 4 év!
- Igen, de...
- Ne gondolj már rosszra! Szeretlek! Soha nem tudnék ártani neked!
- Én sem tudnék ártani neked, mert én is szeretlek, csak lehet, hogy nem úgy, és ezzel megbánthatlak...- magyaráztam neki a dolog lényegét.
- Nem fogsz megbántani! Megpróbáljuk?
- Nem tudom. Hogy gondoltad?? Mindenki előtt titkolnunk kéne... Főleg a sajtó előtt... És a srácok előtt, mert még a végén elszólják magukat. Bár... Szikiről nem gondolom...- mondtam, és közben folyamatosan agyaltam.
- Olyan édes vagy, mikor gondolkozol!- mondta, és megpuszilt.- Szóval, Sofia! Leszel a barátnőm?- kérdezte.
- Iiii... nee...ööö... nem tudom.- dadogtam.
- Ne csináld már! Csak mondd azt, hogy igen, és én mindent megteszek, amit csak szeretnél!
- Oké. akkor próbáljuk meg.- erre a kijelentésemre felkapott, mint ahogy a vőlegény szokta a menyasszonyt. - Heeeeeeeeeeey!!! Tegyél le!
- Szeretlek!- mondta, megpörgetett, majd letett, talán kicsit túl közel magához. Ezt észre is vette, ezért megölelt.- Ne félj!- súgta a fülembe.
- Ki mondta, hogy félek?- húztam mosolyra a szám, miközben egy kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Ajjh! Szeretlek, te lány!- szorított magához szorosabban. Egyszer olvastam egy idézetet; "Egy napon valaki olyan szorosan fog magához ölelni, hogy a törött darabjaid azonnal összeforrnak..." Ez így van. De sajnos ha elenged, abban a pillanatban újra szétesik, magasabbról leejtve, több darabra törik, mint azelőtt.- Megcsókolhatlak?- kérdezte egy kicsit eltolva magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Talán.- mondtam egy kicsit kihívásszerűen, és félmosolyra húztam a szám.
- Mondták már neked, hogy bonyolult vagy?- tette fel a költői kérdést, mire én beleharaptam az alsó ajkaimba. Ő felkapott, és egy hosszú ölelés után letett. - Még most sem csókolhatlak meg?
- Háááát...- mondtam és kiszakítottam a testem a szorításából.- Ha elkapsz...!- és elkezdtem futni hazafelé. Néha hátra néztem és az elején azt vettem észre, hogy döbbenten áll a parton. - Na mi lesz? Nem is akarsz megcsókolni?- kérdeztem és láttam, hogy teljes sebességgel elindul. Rögtön megfordultam és a leggyorsabb tempómban kezdtem el futni. Pár perc múlva utol is ért, magához húzott, és megcsókolt. Nekem pedig újra feléledtek a pillangók a gyomromban. A csók hosszú percekig eltartott... Legalábbis én így éreztem, azonban nem volt több pár másodpercnél. Mikor Ya Ou ajkai eltávolodtak az enyémektől, lesütöttem a szemem, és a cipőmet nézve harapdáltam a szám.
- Hey! Nyugi!- szólalt meg és átölelt. Ez az ölelés olyan furcsa volt. Talán túl rövid, de talán túl hosszú. Minden esetre nyugtató. És pont ezért elszomorító, mert a gondolat, ami közben ébredt bennem, az nem volt túl vidám. Szomorú, hogy az ölelését nem érezhetem mindig. Nem lehet mindig velem, nem óvhat mindig, nem cikizhet, nem érezhetem a szeretetét... A hiány gondolatától eltaszítottam magamtól Ya Ou-t, aki megkérdezte, hogy mi a baj...
- Túl sok vagyok?- kérdezte.
- Nem, nincs semmi baj.- mondtam és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

*Ya Ou szemszöge*

- Érzem, hogy van valami, de ha nem szeretnéd elmondani, akkor nem mondod el... A te döntésed.- mondtam, de tudtam, hogy nem fogja elmondani. A gondolat, hogy valami miatt szomorú, engem is elszomorított. De én ezt nem mutathattam, mert akkor még jobban szomorú lenne, annyira ismerem már. Megfogtam hát az állát és felemeltem, hogy a szemébe nézhessek. - Gyönyörű a mosolyod, és én nem szeretnék az arcodon mosoly helyett mást látni!- mondtam és megöleltem újra. Majd mielőtt elengedtem volna, megfogtam a kezét és kézen fogva sétáltunk hazafelé. Út közben megláttam egy zeneboltot, ami még nyitva volt. Bementünk, majd levettem egy gitárt.

- Sofiám! Melyik a kedvenc éneked?- kérdeztem tőle vidáman.
- Nincs kedvencem... - mondta, de láthatóan alig tudott megszólalni.
- Akkor úgy kérdezem, hogy hallottál már valaha a Green Day-ről?
- Talán.- mondta ezúttal tényleg elgondolkozva.
- Wake Me Up When September Ends?
- Öööö... Persze, majd felébresztelek szeptember végén!-mondta.
- Te kis butus! A dal címe!
- Jaa, az már más...- nevette el magát, én pedig lefogtam az első akkordot, majd belekezdtem a dalba. Mikor először hallottam ezt a dalt, alig 14 éves voltam, de már a második refrénnél énekeltem. Sofia nem énekelt velem. Ő csak csodálattal hallgatta.
- Na, milyen volt?- kérdeztem, mikor a végére értem.
- Elképesztő. - válaszolta. - De tedd vissza a gitárt, mert az eladó elég rosszallóan néz!
- Ööö... okkkééé...- mondtam, majd annyit beszéltem angolul, amennyit összesen tudok;- Thanks... Sorry...
Sofia látva az ügyetlenségemet kihúzott a boltból, majd tovább sétáltunk.
- Amúgy...-kezdtünk bele mindketten egyszerre.
- Mondd csak!- mondtam.
- Ohh... hát... oké...- húzta az időt.- Nem zavar...? Vagy hogy is mondjam... Nem rossz neked, hogy én kapok tőled csókot, ölelést, dalt, bókokat, és te semmit nem kapsz érte cserébe?- kérdezte zavartan és megállt.
- Nem kapok érte semmit? Ez nem igaz. Itt vagy nekem te!- mondtam, majd ismét közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam. - De szólj, ha túl sok vagyok, oké?
- Oké... De nem szeretnélek csalódottnak látni...
- Túl sok vagyok?- kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Egy nagyon nagyon nagyon picit.- mondta.- Olyan nehéz amúgy ezekről a problémákról beszélni... Látni egymáson, hogy valami nincs rendben...
- Így van. Ezért szerintem inkább induljunk el hazafelé, mielőtt rád jön a sírógörcs!- mondtam és homlokon pusziltam.
- Ne ébressz fel!- suttogta.
- Nem alszol!- feleltem.
- Nem, de álmodok.
- Nem álmodsz, ez a valóság!- mondtam.
- És a valóságot miért kell titkolnunk a többiek elől, ha nem álom?- kérdezte kicsit álmosan. Álmosan az emberek többségéből a fáradtság kihozza az őszinte érdeklődést és az őszinteséget.
- Mert ha az újságok megtudnák...! Maga lenne a katasztrófa!
- Tehát akkor katasztrófa, hogy a barátnőd vagyok?- mondta.
- Nem, dehogy! Ohh... Ez bonyolult. Emlékszel még a  koncertre, mikor énekeltél a színpadon? Miért énekeltél álarcban?
- Esélyegyenlőség. Mindenkinek legyen ugyanannyi esélye tehetségesnek lenni. Az nem lett volna fair, ha tudják, hogy én vagyok, a féltestvéred.
- Látod, most sem lenne jó, ha az újságok megtudnák. Csak rólunk írnának, nem lenne egy perc magánéletünk sem.
- Értem.- mondta, és lábujjhegyre állt, hogy puszit nyomhasson az arcomra, mielőtt belépnénk a házba, mert már haza is értünk.
- Hát ti merre voltatok?- kérdezte anya, mikor beléptünk az ajtón.
- Sétáltunk egy nagyot.- feleltük egyszerre.
- Nagy az összhang! Na nyomás vacsorázni!- mondta huncut mosollyal az arcán. A vacsora valami elképesztően finom volt. De tudtam, hogy utána anya beszélni fog velem...
- Légyszíves ne tűnjetek el ilyen hosszú időre, megértetted?- kérdezte már sokadjára, mikor már csak ketten voltunk a konyhában és én segítettem mosogatni. Sofia közben fent beszélgetett a fiúkkal, játszottak, vagy mit tudom én.
- Értem, anya, értem. Mehetek már?- türelmetlenkedtem, mikor befejeztem a mosogatást.
- Holnapig ne is lássalak!- mondta kedvesen, de a hangján még mindig hallatszott, hogy mérges. Felrohantam a lépcsőn, de Sofia és a fiúk sehol nem voltak. Ezért leültem a szobánkban és felidéztem a mai napot... Rengeteg minden történt. 

19. rész- London- Kedvenc hely és csak London

Sziasztok!

Hát nagy nehezen meghoztam az új részt... Remélem, tetszik, és ti is kedvet kaptok Londonhoz!

*Ya Ou szemszöge*

- Bocs... Nagyon sajnálom! Jól vagy? Ugye nem bántott?- kérdeztem, miközben átöleltem Sofi-t.

- Pont jókor jöttél! De tényleg! Szerintem nélküled simán nekem jött volna... De nem bántott...- mondta. Egy kicsit szarkasztikusan hangzott, ezért visszakérdeztem...

- Biztos, hogy nem bántott? 

- Biztos.- mondta, ezúttal a szemembe nézve. Ez már hihető volt. 

- Megmutatod a kedvenc helyed itt, Londonban?- jött ez a hirtelen ötlet, ami szerintem felvidíthatja.

- Persze! De nem baj, ha nem Londonban van, hanem egy picit arrébb?
- Nem baj. Csak menjünk már!- türelmetlenkedtem. Végig néztem rajta, és magamon is, majd megállapítottam, hogy tökéletes a kinézetünk ahhoz, hogy bárhova is elmenjünk.
- Van nálad pénz?- kérdezte, én pedig elkezdtem kutakodni a zsebemben.
- Minek? Mehetünk kocsival is!
- Igaz!- felkaptam a kocsikulcsot és egy hangos köszönéssel elhagytuk a házat. Beültünk a kocsiba, a kulcs az indítóban, elfordítottam és elindultunk. Sofi mondta, hogy mikor merre menjek. Én közben bekapcsoltam a zenét, de nem a rádióra állítva, hanem a CD lejátszóra... Elindult az Álmodj még! című dalunk, Sofi pedig hitetlenkedve nézett rám.
- Hát te hülye vagy!- nevette el magát.- Tudtad, hogy bunkóság a saját dalodat hallgatni a kocsiban?
- Nem...
- Legalább akkor élőben énekelnéd, ha már annyira ezt szeretnéd hallgatni!
- Jó. Akkor kívánságműsor. Mit énekeljek?
- Read all about it?
- Okay. - vettem egy mély levegőt és visszaemlékeztem a dalszövegre.- You've got the words to change a nation, but you're biting your tounge...

*Sofia szemszöge*

Olyan jó hangja van Ya Ou-nak! És ez a dal is nagyon jól áll neki! 

- Itt jobbra! - szóltam, és befejezte az éneklést.- Miért hagytad abba? 

- Mert nincs jó hangom.

- Ne már! Ya Ou!!! Nagyon jó hangod van!
- De nincs jó hangom, Sofi, fejezd be! Vita lezárva!- mondta, és egy jó ideig nem is szóltunk egymáshoz.
- Balra.-mondtam kedvetlenül.
- Mi?- kérdezett vissza Ya Ou.
- Itt kellett volna balra fordulnod. De most már mindegy. Menjünk, ahova szeretnél.- adtam fel.
- Elnézést, hercegnőm. Gondolkoztam. Bocsánat.
- Hercegnőm?? Ya Ou, te ittál?

- Aha, vizet.
- Hahaha. Nagyon vicces. Inkább vigyél vissza Londonba és tegyél ki a London Eye előtt. Köszönöm.
- Mi rosszat mondtam?- kérdezte rémülten.
- Semmit. Csak vigyél el oda, és hagyj ott!
- Ha te ezt szeretnéd...
- Csak haladj már!!!- kiabáltam rá. Innen az utunk néma csendben telt.
Mikor kiszálltam a kocsiból, annyit mondtam Ya Ou-nak, hogy "bocsánat", és becsuktam az ajtót. Elindultam a zenebolt felé, benyitottam és hallottam a csengőt, ami azt jelzi, hogy valaki belépett. A pultnál Andrew állt, mint mindig.
- Szia! Egy kis időre elfoglalhatom a zongorátokat?- Egy nagyon különleges, fehér zongorájuk volt. Minden hang tisztán szólt.
- Sofia! Rég láttalak! Volt egy olyan érzésem, hogy soha többé nem látlak... És természetesen, Whity mindig foglalt számodra!- mondta, a fehér zongorát becézgetve. Leültem a székre, és becsuktam a szemem. Visszaemlékeztem az utolsó kottámra, amiből játszottam, és elkezdtem játszani. A Karib-tenger kalózai c. film legismertebb dala volt, a He's a Pirate. Mikor nagyon magam alatt vagyok, mindig ezt szoktam hallgatni, mert ez szerintem egy bátorító zene. A filmet még nem láttam, de mikor már századjára hallottam ezt a zenét, elhatároztam, hogy megtanulom zongorán. Neten kerestem egy tutorial videót, és kerestem egy A/4-es füzetet, amibe le tudom kottázni. Majd leültem a zongorához, párszor még elrontottam az elején, de aztán egyre jobb lett. Most, hogy játszottam, észre sem vettem, hogy valaki bejött a boltba. Mikor befejeztem, kinyitottam a szemem. Tapsot hallottam a hátam mögül. Megfordultam, és láttam, hogy Ben áll ott.
- Nem tán The Pirates Of The Caribbean- He's a Pirate?
- De. Fel lehet ismerni?
- Gyönyörű volt!
- Azért az nem!!- mondtam, és csak most jöttem rá, hogy én is olyan vagyok, mint Ya Ou. Makacs. Nem fogadom el, mikor az emberek valami jót mondanak rólam.
- Hát... Ha én így tudnék zongorázni...!- jött közelebb és végigsimított a billentyűkön.
- Nem lehet mindenki mindenben tehetséges...
- De én semmiben nem vagyok az!
- Én szar barát vagyok, de jól zongorázok. Te nem tudsz zongorázni, viszont te vagy a legjobb barát!- mondtam, és megölelt.
- Oké. És... Elmegyünk sétálni valamerre?- kérdezte.
- Menjünk, de előtte el kell intéznem egy telefonhívást, ha nem baj...
- Persze, tedd csak!- mondta.- Kint megvárlak!
- Oké, fél perc!- felhívtam Ya Ou-t, de nem vette fel. Próbáltam hívni még egyszer, de akkor sem. Felhívtam Szikit is, hogy nem látta e, de azt mondta, hogy nem. Megkértem, hogy nézzen utána, merre lehet, és hívjon fel, ha megkerült...
Bennel London utcáin sétáltunk, ettünk egy fagyit, mikor megláttam Ya Ou-t. A kocsija az út szélén állt. Ő pedig a járdán ült, a hátát az autónak támasztva. Sírt. Bennel odasiettünk hozzá.
- Mi a baj?- kérdeztem.
- Hagyj békén!!
- Okkké...- léptem hátrébb. Ben mondta, hogy menjek haza, ő pedig beszél vele.
Felszálltam az első buszra, és hazamentem. Otthon az első dolgom volt beszélni Szikivel, hogy megtaláltuk Ya Ou-t, azonban nekem nem mondta el a problémáját, hanem Ben próbál beszélni vele.
- Micsoda? Milyen probléma?
- A kocsijának dőlve sírt, a járdán ülve. 
- Egyedül volt?- érdeklődött.
- Senki nem volt a kocsiban, és nem nagyon volt körülötte senki.
- Hát akkor persze! Ez a baja! Hol van pontosan?- kérdezte.
- A Downing street 10. közelében.
- Oké. Fél óra múlva itt vagyok!- mondta és kacsintott.- Semmi baja nem lesz, hidd el!
Abban a fél órában átkutattam Ya Ou cuccait, és megtaláltam az Álmodj még! kottáit.
Anya házában van egy titkos szoba, amit még 7 éves koromban kaptam, egy zongora és gitárok, hangszerek vannak benne. Egy hangszigetelt szoba, csak nekem. Elég kicsi, de a hangszerek elférnek benne. Leültem a zongorához, és megpróbáltam eljátszani, Nem volt az igazi. Hiányzott belőle egy kis... Egy kis szeretet... Egy kis társaság, egy kis ByTheWay és egy kis csapatszellem.

*Eközben London belvárosában*

*Sziki szemszöge*

Mikor rátaláltam Ya Ou-ra, már a kocsijában ült, a fejét a kormányra hajtotta. Beültem mellé, és megkérdeztem:
- Mi a baj?- A fejét oldalra fordította, hogy megnézze, ki ül mellette.
- Miért nem tudok angolul??- kérdezte sírva.
- Mi történt?- érdeklődtem.
- Egy lány...
- Ohh, értem. Legközelebb menjünk együtt, és én majd tolmácsolok, jó?
- Nem lesz legközelebb.
- Ya Ou! Nézz ide! Mióta vagy te ennyire pesszimista?
- Gáz vagyok. Nézz rám. Csúnya vagyok, nincs jó hangom, angolul sem tudok, béna vagyok!!
- Ya Ou... Ha csúnya lennél, szerintem nem modellkednél. Ha nem lenne jó hangod, nem lenne egy sikeres együttesed. Angolul pedig pofon egyszerű megtanulni! Sofia megtanít, és pár nap múlva már el is felejted, hogy nem tudtál angolul! Fel a fejjel!
- Köszönöm.
- Mit? Ez semmi nem volt! Na! Töröld le a könnyeidet, szépfiú és vezess haza!- mondtam nevetve.
- Te meleg vagy?- kérdezte, és kitört belőlünk a röhögés.
- Persze!- mondtam, és már sírtam a nevetéstől.- Nem, csak téged szeretnélek bátorítani.
- Értem.
- Na, taposs bele, mert Sofia már vár!
- Oké!- mondta, miközben letörölte a könnyeit és beindította a motort.
Mire bekanyarodtunk a ház elé, a nap lement. Beléptünk az ajtón, és megláttuk Sofiát a lépcsőn ülni.
- Sziasztok, srácok!- mondtam és felállt. Ya Ou odament hozzá és megölelte.
- Felszaladok a szobába egy kicsit, aztán elmegyünk sétálni?- kérdezte Ya Ou.
- Persze!- mondta Sofia. Ya Ou felszaladt a lépcsőn, addig én beszéltem Sofiával.
- Jó szórakozást a sétához!- mondtam, mikor láttam, hogy Ya Ou jön le a lépcsőn. Én felmentem, és zenét hallgattam.

*Ya Ou szemszöge*

Sofia gyönyörű volt, mint mindig. Kézen fogtam és kihúztam az ajtón. 

- Ya Ou! Hova sietsz? Várj már meg, kirántod a kezem!- erre megállt, és magához húzott.
- Köszönöm!- ölelt meg megint.
- Mit köszönsz?
- Hogy vagy nekem!
- Ez egy kicsit úgy hangzott, mintha nem a húgod lennék, hanem a csajod...
- Nem lehetek ennyire kedves?
- Nem tudom, csak egy kicsit fura...
- Jó. Akkor legyünk legjobb barátok?
- Legyünk! És mit tehetek érted, drága BFF-em?
- Menjünk el sétálni!- mondta. Nagyon sokat sétáltunk, egészen ki a Temze torkolatáig. Levettük a cipőnket és a partnak azon a részén sétáltunk, ahol a hullámok kicsapnak a homokra. Fogtuk egymás kezét, nehogy valamelyikőnk beleessen a vízbe. Egy idő után meguntuk és kiültünk a sziklákra.
- Nem fázol?- kérdeztem.
- Nem. Te?
- Én sem.
- Akkor jó.- mondta és elnevettük magunkat.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok.- mondtam rövid hallgatás után.
- Igen? Ki az? Kit kell megverni, ha összetöri a szíved?
- Ne akarj ártani magadnak!
- Tessék?
- Azt hiszem, szerelemes vagyok beléd.
- Ya Ou! Testvérek vagyunk...
- Semmi közünk nem lenne egymáshoz, ha nem az anyukám fogadott volna örökbe!
- Szóval...
- Bármi lehet köztünk... És én szeretlek.- mondtam. Látszólag nagyon megleptem.
- De... Tudod, hogy...- be sem tudta fejezni a mondatot, mert megcsókoltam.