Sziasztok!
Ma meghoztam a 20. részt, és nagyon örülök a rengeteg oldalmegjelenítésnek, és persze a 2 feliratkozónak! Az elkövetkezendő időben nem lesz túl sűrűn rész, hiszen tavaszi szünet után nekem is itt a vizsgaidőszak, és persze az év végi hajrá. Ezekhez nektek is sok sikert szeretnék kívánni!
Ez a rész most kicsit rövidebb lett, de már is elkezdem a következőt, és remélem, hogy minél hamarabb egy hosszabb, jó minőségű résszel meg tudlak lepni benneteket!
*Sofia szemszöge*
- Ya Ou Feng, Ferenc!!
- Sofia Crew kisasszony, hallgatom!
- Naa! Ne viccelj! Szóval.- nézek rá komolyan.- Én mindig is arról álmodoztam, mióta Wayer lettem, hogy valamelyikőtök barátnője leszek.
- Akkor most itt az alkalom!- mondja.- Sofia Crew! Leszel a barátnőm?
- De Ya Ou! Ez nem ilyen egyszerű...
- Mi? Hogy teljesül az álmod?
- Ez nem erről szól. Te a testvérem vagy! Vagy féltestvérem. Nem lehet.
- De hát erről álmodoztál! És mióta ismerlek, én is.
- És a korkülönbség?
- Istenem, Sofi! Csak 4 év!
- Igen, de...
- Ne gondolj már rosszra! Szeretlek! Soha nem tudnék ártani neked!
- Én sem tudnék ártani neked, mert én is szeretlek, csak lehet, hogy nem úgy, és ezzel megbánthatlak...- magyaráztam neki a dolog lényegét.
- Nem fogsz megbántani! Megpróbáljuk?
- Nem tudom. Hogy gondoltad?? Mindenki előtt titkolnunk kéne... Főleg a sajtó előtt... És a srácok előtt, mert még a végén elszólják magukat. Bár... Szikiről nem gondolom...- mondtam, és közben folyamatosan agyaltam.
- Olyan édes vagy, mikor gondolkozol!- mondta, és megpuszilt.- Szóval, Sofia! Leszel a barátnőm?- kérdezte.
- Iiii... nee...ööö... nem tudom.- dadogtam.
- Ne csináld már! Csak mondd azt, hogy igen, és én mindent megteszek, amit csak szeretnél!
- Oké. akkor próbáljuk meg.- erre a kijelentésemre felkapott, mint ahogy a vőlegény szokta a menyasszonyt. - Heeeeeeeeeeey!!! Tegyél le!
- Szeretlek!- mondta, megpörgetett, majd letett, talán kicsit túl közel magához. Ezt észre is vette, ezért megölelt.- Ne félj!- súgta a fülembe.
- Ki mondta, hogy félek?- húztam mosolyra a szám, miközben egy kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Ajjh! Szeretlek, te lány!- szorított magához szorosabban. Egyszer olvastam egy idézetet; "Egy napon valaki olyan szorosan fog magához ölelni, hogy a törött darabjaid azonnal összeforrnak..." Ez így van. De sajnos ha elenged, abban a pillanatban újra szétesik, magasabbról leejtve, több darabra törik, mint azelőtt.- Megcsókolhatlak?- kérdezte egy kicsit eltolva magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Talán.- mondtam egy kicsit kihívásszerűen, és félmosolyra húztam a szám.
- Mondták már neked, hogy bonyolult vagy?- tette fel a költői kérdést, mire én beleharaptam az alsó ajkaimba. Ő felkapott, és egy hosszú ölelés után letett. - Még most sem csókolhatlak meg?
- Háááát...- mondtam és kiszakítottam a testem a szorításából.- Ha elkapsz...!- és elkezdtem futni hazafelé. Néha hátra néztem és az elején azt vettem észre, hogy döbbenten áll a parton. - Na mi lesz? Nem is akarsz megcsókolni?- kérdeztem és láttam, hogy teljes sebességgel elindul. Rögtön megfordultam és a leggyorsabb tempómban kezdtem el futni. Pár perc múlva utol is ért, magához húzott, és megcsókolt. Nekem pedig újra feléledtek a pillangók a gyomromban. A csók hosszú percekig eltartott... Legalábbis én így éreztem, azonban nem volt több pár másodpercnél. Mikor Ya Ou ajkai eltávolodtak az enyémektől, lesütöttem a szemem, és a cipőmet nézve harapdáltam a szám.
- Hey! Nyugi!- szólalt meg és átölelt. Ez az ölelés olyan furcsa volt. Talán túl rövid, de talán túl hosszú. Minden esetre nyugtató. És pont ezért elszomorító, mert a gondolat, ami közben ébredt bennem, az nem volt túl vidám. Szomorú, hogy az ölelését nem érezhetem mindig. Nem lehet mindig velem, nem óvhat mindig, nem cikizhet, nem érezhetem a szeretetét... A hiány gondolatától eltaszítottam magamtól Ya Ou-t, aki megkérdezte, hogy mi a baj...
- Túl sok vagyok?- kérdezte.
- Nem, nincs semmi baj.- mondtam és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Érzem, hogy van valami, de ha nem szeretnéd elmondani, akkor nem mondod el... A te döntésed.- mondtam, de tudtam, hogy nem fogja elmondani. A gondolat, hogy valami miatt szomorú, engem is elszomorított. De én ezt nem mutathattam, mert akkor még jobban szomorú lenne, annyira ismerem már. Megfogtam hát az állát és felemeltem, hogy a szemébe nézhessek. - Gyönyörű a mosolyod, és én nem szeretnék az arcodon mosoly helyett mást látni!- mondtam és megöleltem újra. Majd mielőtt elengedtem volna, megfogtam a kezét és kézen fogva sétáltunk hazafelé. Út közben megláttam egy zeneboltot, ami még nyitva volt. Bementünk, majd levettem egy gitárt.
- Sofiám! Melyik a kedvenc éneked?- kérdeztem tőle vidáman.
- Nincs kedvencem... - mondta, de láthatóan alig tudott megszólalni.
- Akkor úgy kérdezem, hogy hallottál már valaha a Green Day-ről?
- Talán.- mondta ezúttal tényleg elgondolkozva.
- Wake Me Up When September Ends?
- Öööö... Persze, majd felébresztelek szeptember végén!-mondta.
- Te kis butus! A dal címe!
- Jaa, az már más...- nevette el magát, én pedig lefogtam az első akkordot, majd belekezdtem a dalba. Mikor először hallottam ezt a dalt, alig 14 éves voltam, de már a második refrénnél énekeltem. Sofia nem énekelt velem. Ő csak csodálattal hallgatta.
- Na, milyen volt?- kérdeztem, mikor a végére értem.
- Elképesztő. - válaszolta. - De tedd vissza a gitárt, mert az eladó elég rosszallóan néz!
- Ööö... okkkééé...- mondtam, majd annyit beszéltem angolul, amennyit összesen tudok;- Thanks... Sorry...
Sofia látva az ügyetlenségemet kihúzott a boltból, majd tovább sétáltunk.
- Amúgy...-kezdtünk bele mindketten egyszerre.
- Mondd csak!- mondtam.
- Ohh... hát... oké...- húzta az időt.- Nem zavar...? Vagy hogy is mondjam... Nem rossz neked, hogy én kapok tőled csókot, ölelést, dalt, bókokat, és te semmit nem kapsz érte cserébe?- kérdezte zavartan és megállt.
- Nem kapok érte semmit? Ez nem igaz. Itt vagy nekem te!- mondtam, majd ismét közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam. - De szólj, ha túl sok vagyok, oké?
- Oké... De nem szeretnélek csalódottnak látni...
- Túl sok vagyok?- kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Egy nagyon nagyon nagyon picit.- mondta.- Olyan nehéz amúgy ezekről a problémákról beszélni... Látni egymáson, hogy valami nincs rendben...
- Így van. Ezért szerintem inkább induljunk el hazafelé, mielőtt rád jön a sírógörcs!- mondtam és homlokon pusziltam.
- Ne ébressz fel!- suttogta.
- Nem alszol!- feleltem.
- Nem, de álmodok.
- Nem álmodsz, ez a valóság!- mondtam.
- És a valóságot miért kell titkolnunk a többiek elől, ha nem álom?- kérdezte kicsit álmosan. Álmosan az emberek többségéből a fáradtság kihozza az őszinte érdeklődést és az őszinteséget.
- Mert ha az újságok megtudnák...! Maga lenne a katasztrófa!
- Tehát akkor katasztrófa, hogy a barátnőd vagyok?- mondta.
- Nem, dehogy! Ohh... Ez bonyolult. Emlékszel még a koncertre, mikor énekeltél a színpadon? Miért énekeltél álarcban?
- Esélyegyenlőség. Mindenkinek legyen ugyanannyi esélye tehetségesnek lenni. Az nem lett volna fair, ha tudják, hogy én vagyok, a féltestvéred.
- Látod, most sem lenne jó, ha az újságok megtudnák. Csak rólunk írnának, nem lenne egy perc magánéletünk sem.
- Értem.- mondta, és lábujjhegyre állt, hogy puszit nyomhasson az arcomra, mielőtt belépnénk a házba, mert már haza is értünk.
- Hát ti merre voltatok?- kérdezte anya, mikor beléptünk az ajtón.
- Sétáltunk egy nagyot.- feleltük egyszerre.
- Nagy az összhang! Na nyomás vacsorázni!- mondta huncut mosollyal az arcán. A vacsora valami elképesztően finom volt. De tudtam, hogy utána anya beszélni fog velem...
- Légyszíves ne tűnjetek el ilyen hosszú időre, megértetted?- kérdezte már sokadjára, mikor már csak ketten voltunk a konyhában és én segítettem mosogatni. Sofia közben fent beszélgetett a fiúkkal, játszottak, vagy mit tudom én.
- Értem, anya, értem. Mehetek már?- türelmetlenkedtem, mikor befejeztem a mosogatást.
- Holnapig ne is lássalak!- mondta kedvesen, de a hangján még mindig hallatszott, hogy mérges. Felrohantam a lépcsőn, de Sofia és a fiúk sehol nem voltak. Ezért leültem a szobánkban és felidéztem a mai napot... Rengeteg minden történt.
- Istenem, Sofi! Csak 4 év!
- Igen, de...
- Ne gondolj már rosszra! Szeretlek! Soha nem tudnék ártani neked!
- Én sem tudnék ártani neked, mert én is szeretlek, csak lehet, hogy nem úgy, és ezzel megbánthatlak...- magyaráztam neki a dolog lényegét.
- Nem fogsz megbántani! Megpróbáljuk?
- Nem tudom. Hogy gondoltad?? Mindenki előtt titkolnunk kéne... Főleg a sajtó előtt... És a srácok előtt, mert még a végén elszólják magukat. Bár... Szikiről nem gondolom...- mondtam, és közben folyamatosan agyaltam.
- Olyan édes vagy, mikor gondolkozol!- mondta, és megpuszilt.- Szóval, Sofia! Leszel a barátnőm?- kérdezte.
- Iiii... nee...ööö... nem tudom.- dadogtam.
- Ne csináld már! Csak mondd azt, hogy igen, és én mindent megteszek, amit csak szeretnél!
- Oké. akkor próbáljuk meg.- erre a kijelentésemre felkapott, mint ahogy a vőlegény szokta a menyasszonyt. - Heeeeeeeeeeey!!! Tegyél le!
- Szeretlek!- mondta, megpörgetett, majd letett, talán kicsit túl közel magához. Ezt észre is vette, ezért megölelt.- Ne félj!- súgta a fülembe.
- Ki mondta, hogy félek?- húztam mosolyra a szám, miközben egy kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Ajjh! Szeretlek, te lány!- szorított magához szorosabban. Egyszer olvastam egy idézetet; "Egy napon valaki olyan szorosan fog magához ölelni, hogy a törött darabjaid azonnal összeforrnak..." Ez így van. De sajnos ha elenged, abban a pillanatban újra szétesik, magasabbról leejtve, több darabra törik, mint azelőtt.- Megcsókolhatlak?- kérdezte egy kicsit eltolva magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Talán.- mondtam egy kicsit kihívásszerűen, és félmosolyra húztam a szám.
- Mondták már neked, hogy bonyolult vagy?- tette fel a költői kérdést, mire én beleharaptam az alsó ajkaimba. Ő felkapott, és egy hosszú ölelés után letett. - Még most sem csókolhatlak meg?
- Háááát...- mondtam és kiszakítottam a testem a szorításából.- Ha elkapsz...!- és elkezdtem futni hazafelé. Néha hátra néztem és az elején azt vettem észre, hogy döbbenten áll a parton. - Na mi lesz? Nem is akarsz megcsókolni?- kérdeztem és láttam, hogy teljes sebességgel elindul. Rögtön megfordultam és a leggyorsabb tempómban kezdtem el futni. Pár perc múlva utol is ért, magához húzott, és megcsókolt. Nekem pedig újra feléledtek a pillangók a gyomromban. A csók hosszú percekig eltartott... Legalábbis én így éreztem, azonban nem volt több pár másodpercnél. Mikor Ya Ou ajkai eltávolodtak az enyémektől, lesütöttem a szemem, és a cipőmet nézve harapdáltam a szám.
- Hey! Nyugi!- szólalt meg és átölelt. Ez az ölelés olyan furcsa volt. Talán túl rövid, de talán túl hosszú. Minden esetre nyugtató. És pont ezért elszomorító, mert a gondolat, ami közben ébredt bennem, az nem volt túl vidám. Szomorú, hogy az ölelését nem érezhetem mindig. Nem lehet mindig velem, nem óvhat mindig, nem cikizhet, nem érezhetem a szeretetét... A hiány gondolatától eltaszítottam magamtól Ya Ou-t, aki megkérdezte, hogy mi a baj...
- Túl sok vagyok?- kérdezte.
- Nem, nincs semmi baj.- mondtam és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
*Ya Ou szemszöge*
- Nincs kedvencem... - mondta, de láthatóan alig tudott megszólalni.
- Akkor úgy kérdezem, hogy hallottál már valaha a Green Day-ről?
- Talán.- mondta ezúttal tényleg elgondolkozva.
- Wake Me Up When September Ends?
- Öööö... Persze, majd felébresztelek szeptember végén!-mondta.
- Te kis butus! A dal címe!
- Jaa, az már más...- nevette el magát, én pedig lefogtam az első akkordot, majd belekezdtem a dalba. Mikor először hallottam ezt a dalt, alig 14 éves voltam, de már a második refrénnél énekeltem. Sofia nem énekelt velem. Ő csak csodálattal hallgatta.
- Na, milyen volt?- kérdeztem, mikor a végére értem.
- Elképesztő. - válaszolta. - De tedd vissza a gitárt, mert az eladó elég rosszallóan néz!
- Ööö... okkkééé...- mondtam, majd annyit beszéltem angolul, amennyit összesen tudok;- Thanks... Sorry...
Sofia látva az ügyetlenségemet kihúzott a boltból, majd tovább sétáltunk.
- Amúgy...-kezdtünk bele mindketten egyszerre.
- Mondd csak!- mondtam.
- Ohh... hát... oké...- húzta az időt.- Nem zavar...? Vagy hogy is mondjam... Nem rossz neked, hogy én kapok tőled csókot, ölelést, dalt, bókokat, és te semmit nem kapsz érte cserébe?- kérdezte zavartan és megállt.
- Nem kapok érte semmit? Ez nem igaz. Itt vagy nekem te!- mondtam, majd ismét közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam. - De szólj, ha túl sok vagyok, oké?
- Oké... De nem szeretnélek csalódottnak látni...
- Túl sok vagyok?- kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Egy nagyon nagyon nagyon picit.- mondta.- Olyan nehéz amúgy ezekről a problémákról beszélni... Látni egymáson, hogy valami nincs rendben...
- Így van. Ezért szerintem inkább induljunk el hazafelé, mielőtt rád jön a sírógörcs!- mondtam és homlokon pusziltam.
- Ne ébressz fel!- suttogta.
- Nem alszol!- feleltem.
- Nem, de álmodok.
- Nem álmodsz, ez a valóság!- mondtam.
- És a valóságot miért kell titkolnunk a többiek elől, ha nem álom?- kérdezte kicsit álmosan. Álmosan az emberek többségéből a fáradtság kihozza az őszinte érdeklődést és az őszinteséget.
- Mert ha az újságok megtudnák...! Maga lenne a katasztrófa!
- Tehát akkor katasztrófa, hogy a barátnőd vagyok?- mondta.
- Nem, dehogy! Ohh... Ez bonyolult. Emlékszel még a koncertre, mikor énekeltél a színpadon? Miért énekeltél álarcban?
- Esélyegyenlőség. Mindenkinek legyen ugyanannyi esélye tehetségesnek lenni. Az nem lett volna fair, ha tudják, hogy én vagyok, a féltestvéred.
- Látod, most sem lenne jó, ha az újságok megtudnák. Csak rólunk írnának, nem lenne egy perc magánéletünk sem.
- Értem.- mondta, és lábujjhegyre állt, hogy puszit nyomhasson az arcomra, mielőtt belépnénk a házba, mert már haza is értünk.
- Hát ti merre voltatok?- kérdezte anya, mikor beléptünk az ajtón.
- Sétáltunk egy nagyot.- feleltük egyszerre.
- Nagy az összhang! Na nyomás vacsorázni!- mondta huncut mosollyal az arcán. A vacsora valami elképesztően finom volt. De tudtam, hogy utána anya beszélni fog velem...
- Légyszíves ne tűnjetek el ilyen hosszú időre, megértetted?- kérdezte már sokadjára, mikor már csak ketten voltunk a konyhában és én segítettem mosogatni. Sofia közben fent beszélgetett a fiúkkal, játszottak, vagy mit tudom én.
- Értem, anya, értem. Mehetek már?- türelmetlenkedtem, mikor befejeztem a mosogatást.
- Holnapig ne is lássalak!- mondta kedvesen, de a hangján még mindig hallatszott, hogy mérges. Felrohantam a lépcsőn, de Sofia és a fiúk sehol nem voltak. Ezért leültem a szobánkban és felidéztem a mai napot... Rengeteg minden történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése