7. rész- Az igazság pillanata 1/2- A dal, anya és a part

Sziasztok! Jelentem, meghoztam az új részt. Örülnék pár kommentnek, véleménynek, kritikának... :) Jó olvasást!

*Sofi szemszöge*

"Mikor közelebb értek, már tisztán láttam, hogy ők a... Ők a..." Hogy ők a ByTheWay... Itt a következő fél óra kiesett, de legalább aludtam egy jót... Fura álmom volt... Azt álmodtam, hogy elköltöztünk, és a ByTheWay fogadott minket a háznál... Fura... Mikor felébredtem, egy szobában voltam, egy kényelmes ágyon. Anya fölém hajolva, vizes kendőt nyomott a homlokomhoz.

- Kicsim, nincs semmi bajod?- kérdezte.

- Hol vagyok? Mi történt?- kérdeztem, mert tényleg nem tudtam.

- Elájultál, és az volt a szerencséd, hogy Ben mögötted állt, és elkapott...- és ekkor Ben is fölém hajolt.

- Köszi, Ben.- mondtam, és megöleltem.- Anya!

- Igen, drágám?

- Kimész, hogy kipakolhassak?

- Persze, kicsim... Gyere, Ben. Menjünk ki.

- NEEEE! Ben marad!!!- jelentettem ki.

- Okkké...- mondta anya kicsit bizonytalanul.

És kiment a szobámból. 

- Ben! Te tudod, hogy esetleg mitől ájultam el?- kérdeztem, mert semmire nem emlékeztem.

- Öööööööööö..... Neeeeeeeeeem....- mondta bizonytalanul, ami fel is tűnt nekem, de nem kérdeztem rá...

- Oké. Segítesz pakolni?

- Ja.- úúúúúúúgy szeretem, amikor ennyire bő szavú.

- Miért van két ágy a szobámban?

- Mert eredetileg ketten jöttetek volna anyukádékkal, és csak két szoba van... Így most döntened kell, hogy kivel alszol egy szobában; anyukáddal, vagy velem.

- Veled! Anya néha olyan kiállhatatlan tud lenni...- mondtam, miközben kinyitottam a bőröndöm.

- Oké, akkor én is hozom a cuccaim, és kipakolok...- jelentette ki, és eltűnt az ajtó mögött. 

Mielőtt visszajött volna, már kész lettem a bőröndömmel, és nekikezdtem a sport táskámnak. Mikor a telóm csengőhangját hallottam, de nem volt olyan gépies, mintha a telómról vagy a laptopomról szólna, de azért a telómat előkotortam. Semmi. De a zene még mindig szólt. 

"Nem szabad, hogy álmod feladd 

Most kezdődik minden
Ha elhiszed, hogy vár rád a nagy világ"

Már én is énekeltem, de közben elővettem a laptopomat, magától bekapcsolt, és azon szól a zene, de nem. Még mindig hallottam a zenét. Nem igaz... Honnan szól?

"Próbáltad sokszor már
Azt hitted elbuktál
Ártatlan játék volt
Mit százszor eljátszottál
Sok mindent érzel bent
Voltál már fent és lent
Tudtad, hogy hinned kell 
És célod ne engedd el"

Ez az egyik kedvenc ByTheWay-számom. Mikor már a sport táskám is üres volt, elkezdtem berendezkedni. A szoba egyik fele az enyém, a másik meg Ben-é. Szóval először lefestettem a falat gyorsan száradó festékkel, bár nem tagadom, Ben is segített egy kicsit... Végül az én falam feketéből hirtelen átalakult türkizzé... Ben úgy döntött, hogy az ő fala marad fekete. Berendezztük az ágyakat, az íróasztalokat, és mindent. A fürdőbe is berendezkedtünk, és olyan érzésem volt, mintha a bátyám lenne. Ekkor anya lépett be a szobába. 

- Sofia, drágám! El kell mondanom valamit.- kezdte.
- Oké.- mondtam.- Ben maradhat?
- Nem. Ben, légyszíves, kimennél egy kicsit?
- Persze, Miss Kate.- mondta Ben.
Mikor Ben kiment, anya folytatta:
- Kicsim! Van egy fél-bátyád!- vágott a közepébe.
- Van bátyám? És ezt eddig miért nem mondtad? És mi az, hogy "fél-bátyám"???- akadtam ki teljesen.
- Igen, van egy fél-bátyád, itt él és élt Magyarországon. Én is idevalósi vagyok, csak mikor apukádnak ki kellett mennie külföldre, akkor ő itt maradt. Mi pedig nélküle mentünk el. És azért a fél-bátyád, mert téged pedig... téged... örökbe fogadtunk...- mondta ki, kicsit nehézkesen. 
- Micsoda?????- kérdeztem, mert itt már teljesen kiakadtam. Ez felfoghatatlan... Miért csak most mondta el?- Miért nem mondtad hamarabb?
- Mert még túl fiatal voltál hozzá.- mondta. Mindig ez a kifogása a felnőtteknek... Nem értem, miért nem mondja azt, hogy "mert nem mertem elmondani...", vagy valami ilyesmi. A felnőttek soha nem vallanak be semmit. Talán még maguknak sem. 
- És azt legalább elárulod, hogy ki a bátyám?
De anya csak hallgatott... Én pedig felkaptam egy tatyót, beledobtam a telóm, az igazolvány tartóm meg egy könyvet, felkaptam a vállamra, és elindultam. Azt nem tudtam, hova. A semmibe. A lépcsőn beleütköztem egy széles vállba, pontosabban valakibe, akin szürke póló volt. Nem tudtam, ki az, de nem is érdekelt, csak mentem. Jó messzire innen. Végül olyan 1-2 km múlva egy tóparton kötöttem ki. Levágtam a táskám a fűbe, majd kicsit közelebb mentem a vízhez, és én is levágtam magam a földre. Néztem a vizet. Gondolkoztam, hogy mit rontottam el. Hogy mi a hibám. Hogy vajon miért nincsenek igazi szüleim. Valamikor éreztem, hogy én olyan más vagyok, mint a "szüleim". 

A víz mindig nyugtató hatással van rám. Szeretem nézni, ahogy a hullámok felcsapódnak a sziklákra. A gondolat menetemet lépések zaja szakította félbe, de reméltem, hogy nem vett észre, akárki is jött. Mert elbújtam egy közeli kis kuckóba, amit most fedeztem fel. Pár bokor és pár fa egy kör alakú "termet" alkotott. Onnan leselkedtem, mikor eszembe jutott, hogy a táskámat ott hagytam. Láttam, hogy egy srác ült le oda, ahol én ültem. Aztán megnéztem a lábamat, mert megcsikarta valami, és éreztem, ahogy a vér végigfolyik a lábszáramon. Láttam, hogy a bokor csikarta meg egy kicsit, és felitattam egy papírzsepivel a vért. Mire visszafordultam a "leshelyemre", a srác eltűnt. De hallottam, hogy mögöttem megrezzen a bokor, és közelebb jön valaki, miközben ezt mondja:
- Hercegnőm, miért búsulsz itt?